[LAP TETEJÉRE]

Bevezető

Norvégia nem véletlenül sokak kedvence. Kristálytiszta levegő, mélykék tenger. A vikingek, a híres felfedezők, a síugrók hazája, a fjordok és a hegyek országa, ahol trollok, óriásmanók táncolnak - ilyennek képzeljük el Norvégiát. A Skandináv-félsziget nyugati részén található ország határai Svédország, Finnország és Oroszország. Itt találhatók Európa legnagyobb gleccserei, valamint a jellegzetes norvég fjordok is. Norvégia ugyanakkor a nagyon szép és nagyon lakható városok - Oslo, Bergen, Ǻlesund, Trondheim - országa is, színvonalas múzeumokkal és gazdag történelmi látnivalókkal.

[LAP TETEJÉRE]

Történelem

[LAP TETEJÉRE]

Viking-korszak

Az első viking portya, amelyről feljegyzés maradt fenn, 793 júniusában történt, és egy kis northumbriai sziget, Lindisfarne felé irányult, amelyen egy évszázaddal korábban Szent Cuthbert püspök élt és dolgozott. A norvég vikingek kifosztották és felgyújtották a kolostort és lemészárolták a szerzetesek nagy részét. A tett nagy visszhangot váltott ki Angliában, a kortársak Isten büntetését látták benne. A lindisfarne-i támadásnak állít emléket az a kő, amelyet angol régészek találtak, s amelyen talán egy túlélő szerzetes örökítette meg a vikingek fosztogatását. A 8. század végén és a 9. század elején egyre több ilyen támadás volt. A norvégok ekkor már valószínűleg gyarmatosították a Skócia partjainál található lakatlan szigeteket, és portyáikat innen indították. A lindisfarne-i pusztítás s az azt követő hasonló esetek figyelmeztető jelek voltak egész Nyugat-Európa számára. Norvégia nevének, a Norge névnek kereskedelemre utaló gyökerei vannak, azt az északi kereskedelmi utat jelölte, amely Norvégia partvidékén fut végig Skrinigssaltól egészen fel a Fehér-tengerig. Ezen az úton szállították a fókabőrt, prémeket és a rozmárfogat. A viking portyák irányát, éppen úgy, mint más skandináv országok esetében, Norvégia földrajzi helyzete szabta meg. A norvég származású vikingek előszeretettel kalandoztak az Atlanti-óceán addig ismeretlen északi részén, elfoglalták Skócia északi szigeteit, s innen jutottak el Írországba, a Man szigetre, az Ír-tenger egész partvidékére. Mélyen behatoltak Anglia területére, és a dánokkal együtt jutottak le Észak- és Dél-Franciaországba, valamint a Földközi-tengerre. A norvégok kedvenc területe Franciaországban az atlanti partvidék volt, innen indultak az ország belsejébe irányuló portyáikra és a Földközi-tenger felé. 844-ben Spanyolország ellen indultak. Az első alkalommal Lisszabont, Cádizt és Sevillát is elfoglalták. 859-ben hatvankét hajóból álló flotta indult el, és átkeltek Marokkóba, eljutottak Észak-Itáliába és kifosztották Pisát.

Norvégia területe a viking kor elején még több király és jarl között oszlott meg. A királyi szervezet csak a 9. század második felében kezdett kialakulni, az államalapító Széphajú Harald trónra lépésével. Harald 866-ban kezdte meg sikeres hódításai sorozatát, melyeknek eredményeképpen 872-re egész Norvégia az uralma alá került. Uralmát azonban folyamatosan fenyegették külső támadások, mivel számos ellenfele lelt menedéket a frissen felfedezett Izlandon, valamint az Orkney-szigeteken, a Shetland-szigeteken, a Hebridákon, Feröeren és Skóciában. Ők többnyire nem önszántukból hagyták el az országot, hiszen Harald gyakran zaklatta a számára fenyegetést jelentő, gazdag és népszerű urakat. Ekkor kezdődött Feröer és Izland gyarmatosítása. Letelepedésük után az izlandiak a norvég jogrendet tartották meg, és a korabeli norvéggel azonos nyelvet beszéltek. Nyelvük azóta is nagymértékben megőrizte akkori vonásait, míg a norvég időközben jelentős változásokon ment át. A sok kis királyságra aprózódott Írországban már korábban megjelentek a norvégok, s ők lettek az urai az ország nagy részének. Az írek már vagy négyszáz éve keresztények voltak, és élénk oktatási és hittérítő tevékenységet folytattak. A két népnek olyan eltérő kultúrája és társadalmi berendezkedése volt, hogy az asszimiláció szóba sem kerülhetett. Amikor a dán vikingek is felbukkantak, az írek bennük kerestek szövetségest, de a norvégok úrrá lettek a helyzeten. 901-ben azonban az írek elfoglalták Dublint, amit a vikingek két győztes csatával toroltak meg. Ezután több mint fél évszázadra biztosították az írországi norvég uralmat. Harald uralkodásának késői szakaszát számos fiának viszályai jellemezték, összesen nyolc feleségtől 23 fia született. Amikor megöregedett, kedvenc fiának, I. (Véreskardú) Eriknek adta át a hatalmat, és rá három évre, 933-ban meghalt. Hatalomra kerülve testvérei viszálya testvéreivel négyük halálához vezetett, köztük Bjørn Farmannt és később a tønsbergi csatában elesett Olaf és Sigrød. Egy latin szöveg úgy említi: fratris interfector, azaz „testvérgyilkos”, és lehet, hogy erre utal mellékneve is. 920-ban Erik viking expedíciót vezetett Bjarmalandba, a mai Oroszország északi részébe. 930-ban a Dvina folyón lefelé hajózvakezdett hódításba Oroszországban. Ennek a vállalkozásnak a során kifosztotta Permina kikötővárost. Későbbi feleségével, Gunnhilddal Dániában, Örge Gorm király egy lakomáján ismerkedett meg és már másnapeste feleségül vette. A házassága utáni tavasszal Erik leverte lázadó testvérének seregét és visszaszerezte a trónt. Legfiatalabb testvére, Haakon azonban visszatért Angliából, maga mellé állította a király despotikus uralkodását megelégelő norvég előkelőket és 934-ben elűzte Eriket. Miután sikertelen kísérleteket tett, hogy visszakerüljön a trónra, Erik az Orkney-szigetekre ment, majd York királyságba. A köüvetkező uralkodó I.(Nagy) Olaf ötéves uralkodásának részletei a múlt ködébe vesznek. Királyként fő célkitűzése a vikingek keresztény hitre térítése volt, s ennek egyik kezdeti lépéseként 995-ben megalapította az ország első keresztény templomát. Népének megtérítése azonban nem ment minden nehézség nélkül. Különösen az ország nyugati régióiban, Rogalandban és Trøndelagban ütközött szívós ellenállásba a királyi akarat, s a gyakran erőszakos térítés az alattvalók fegyveres ellenállásához vezetett. A belső ellenségeken kívül a szomszédos hatalmak is Norvégia ellen fordultak: a svéd I. Olaf és a dán I. Villásszakállú Svend szövetségre léptek egymással, s sereget indítottak Olaf ellen. Végül a mai Helsingborg partjainál csaptak össze a szembenálló hajóhadak. A svoldi tengeri ütközet néven a történelembe bevonult harc során a nagy túlerő felmorzsolta a norvég flottát, s maga Olaf is elesett.

[LAP TETEJÉRE]

Középkor

Az 1130-as esztendő vízválasztónak bizonyult a norvég történelemben. Egy békés időszakot szakítottak meg konfliktusok és egy 1227-ig húzódó polgárháború. De az 1130-as év más szempontból is különleges. Innentől számítják a középkor virágzó szakaszát, melyben növekedésnek indul a népesség száma, konszolidáció jellemzi az egyházat, és fejlődésnek indul a városiasodás. Ahogy a korona és az egyház egyre több területet vont hatalma alá, úgy növekedett az állam- és közigazgatás is. A kereszténység bevezetése Norvégiában egy hosszú folyamat eredménye, mely körülbelül kétszáz évig zajlott. Természetes következménye volt a keresztény Európával fönntartott kapcsolatoknak, a kereskedelmi kapcsolatoknak és a viking portyázásoknak. Az Angliából, Németországból és Dániából érkező misszionáriusok hozzájárultak az északi istenek hagyományos hitének meggyengüléséhez. Ennek a folyamatnak a befejeződéséhez járult hozzá a három hittérítő király Jó Haakon, Olaf Trygvasson és Olaf Haraldsson (Olaf the Stout). Ez utóbbi mártirhalálával a Stiklestad-i ütközetben, 1030-ban, elnyerte a “szent” elnevezést. Az egyház megnyerte a végső csatát. A 11. század közepétől a bevezetett törvénykezések, vallási énekek és az épített emlékművek mind-mind a kereszténység biztos alapjait demonstrálták Norvégiában. Röviddel az 1100-as esztendő előtt megjelentek az első püspökségek, köztük Nidaros, a későbbi Trondheim püspöki székhelye, ahol az érseki hivatal is volt 1152-ig. A norvég érsek politikai szerepet is játszott. A modern történészek felfogása szerint ekkor tekinthetjük először Norvégiát egységes államnak. Az 1100-as és 1200-as években nőtt a királyi hatalom, miután győzedelmeskedett mind az egyház, mind pedig a feudális urak fölött. A hagyományos főnemességet felváltotta a hűbéri nemesség. A paraszti gazdálkodók helyzete is megváltozott ebben az időszakban, szabad tulajdonosból bérlők lettek. Ugyanakkor a parasztok Norvégiában általában életük végéig bérelhették a földjüket, és így mégiscsak szabad státuszt élveztek, mely igen ritka volt az akkori Európában. A viking korszak rabszolgái ugyancsak eltüntek a középkor derekára. Ezalatt az időszak alatt Norvégia politikai központjának súlypontja áttevődött délnyugatról az Oslo-fjord körüli vidékre. V. Haakon király uralkodása idején, az 1200-as években Oslo lett Norvégia fővárosa. Ezt megelőzően a hely jelentéktelen házak csoportjából állt az Oslo-fjord legbelső részén. Amikor a pestis elérte Norvégiát 1350-ben, a város állítólag nem több, mint 2000 ember lakhelyéül szolgált. Ebben az időben Bergen népessége 7000, Trondheimé pedig 3000 fő volt. Az állami bevételek a középkor derekán rendkívül szerények voltak európai viszonylatban. Az időszak végére aligha volt elegendő arra, hogy a korona és az állam közigazgatási apparátusának bármilyen kibővítését is fedezni tudta volna. A pestis tombolásának szörnyű következményei voltak: a népesség felére, ha nem egyharmadára csökkent az 1350-es szinthez képest. A király és a nemesség ezért arra kényszerült, hogy határoktól függetlenül más földeken és hűbéri birtokon jusson jövedelemhez, elősegítvén ezzel az északi országok politikai egységének növekedését. 1319-től 1343-ig Norvégia és Svédország egyesített királyságban élt, és ezt az intézményt később kiszélesítették belső skandináv királyi házasságok révén. VI. Haakon (1340-80) – a svéd Magnus Eriksson király és Ingebjørg fia, utóbbi V. Haakon lánya – Norvégia trónjának törvényes várományosa volt. Ő elvette Margretet, a dán király, Valdemar Atterdag lányát. Fiúkat, Olavot, megválasztották dán királynak Valdemar 1375-ben bekövetkezett halálakor. Olav apja után megörökölte a norvég trónt is 1380-ban, így egyesítve Norvégiát és Dániát, mely unió egészen 1814-ig tartott.

[LAP TETEJÉRE]

A Kalmari unió kora

A késő középkort jelentős gazdasági hanyatlás jellemzi Norvégiában. A 14. században a  lakosságot megtizedelte a pestis és egyéb járványok. A határvidékek gazdaságait elhagyták és csökkentek a jövedelmek. Számos történész azt állítja, hogy a klíma rosszabbra fordulása, valamint a Hanza Szövetség norvég gazdaságra gyakorolt szorító hatása okozta a hanyatló tendenciát. Mások úgy vélik, a termőföld folyamatos elszegényedése járult hozzá az általános hanyatláshoz. A gazdasági visszaesésnek politikai következményei is voltak. Dánia befolyása, mint legfontosabb északi ország, egyre növekedett. Dán és német nemeseket neveztek ki a legmagasabb állami  hivatalokban. A birtokok és püspöki székhelyek külföldi kezekbe kerültek. A norvég nemesség egyszerűen elsorvadt. A norvég nép képessége a nemzeti önérvényesítésre alapjaiban meggyengült. 1450-től a Dániával kötött Uniót egyezményben fektették le – egy egyezményben, mely arra volt hivatott, hogy biztosítsa a Norvég Állami Tanács hatalmát, amikor megválasztják az uralkodót, jóllehet ezt a kikötést soha nem vették figyelembe. Az egyezménynek azt a célt is kellett volna szolgálnia, hogy garantálja a két állam közötti egyenlőséget. Ez volt az elmélet, a gyakorlat azonban mást mutatott.

[LAP TETEJÉRE]

Dán unió

1536-ban Norvégia megszünt mint önálló királyság. Ez egy nemzetgyűlésen következett be Koppenhágában, ahol III. Keresztély király bejelentette a dán nemességnek, hogy a továbbiakban Norvégia a dán korona olyan alárendeltje, mint bármely más dán birtok. A Norvég Állami Tanácsot feloszlatták és a norvég egyház elvesztette önállóságát. Ettől a pillanattól kezdve a dán nemesek szabadon tölthettek be vezető tisztségeket Norvégiában, és jövedelmük is származhatott Norvégiából. A Dániához fűzödő szoros politikai kapcsolat  elkerülhetetlenné tette, hogy Norvégia is harcba szálljon abban a háborúban, melyet a dánok vívtak a svédek és a balti-tengeri hatalmak ellen. Az eredmény az lett, hogy a dán királynak le kellett mondania Svédország javára a norvég területekről, Jämtlandról és Herjedalenről 1645-ben, 1658-ban pedig Båhuslänról, valamint a trondheimi hűbérbirtokról. Ez utóbbit azonban két év múlva visszacsatolták Norvégiához. Az államok közgyűlése 1660-ban, Koppenhágában III. Fredriket jelőlte meg trónörökösként és azzal a feladattal bízta meg, hogy a királyságokat új alkotmánnyal lássa el. Íly módon a két királyság abszolút monarchiában kapcsolódott össze, mely végig meghatározta Norvégia helyzetét a két ország uniójának hátralévő periodusában. Bár az országot Koppenhágából kormányozták, az uralkodónak nem igazán volt meghatározó szerepe. Az igazi hatalom az állami hivatalnokok kezében öszpontosult. Mindent egybevetve Norvégia jól járt ezzel, lévén hogy idővel az állami hivatalnokok kezdték magukénak tekinteni a norvég álláspontokat. Azokban a kérdésekben, melyek kifejezetten Norvégiát érintették, gyakran a magas rangú norvég hivatalnokok véleménye érvényesült. Az abszolút kormányzás alatt az a politikai gyakorlat alakult ki, miszerint Dániát és Norvégiát egy gazdasági egységnek tekintik. Ennek megfelelően Dániának kizárólagos joga volt a gabona értékesítésére délkelet Norvégiában (1737) és hasonló monopólium volt érvényben Dániában a Norvégiából származó vas eladására vonatkozóan. Az 1662-ben bevezett városi kereskedelmi privilégiumoknak köszönhetően minden fakereskedelem a városokban koncentrálódott, ahol a lakosok kizárólagos jogokat élveztek a fűrészárú felvásárlására a gazdálkodóktól, valamint a fűrészmalmok tulajdonosaitól. Az a szándék, hogy egy jómodú városi középosztály alakuljon ki maradéktalanul teljesült. A gazdasági fellendülésből kiemelkedő középosztály magában hordta a polgárosodó nemzeti öntudatot, mely különösen az 1700-as években figyelhető meg. Jóllehet ez elsősorban az adott társadalmi osztály erőteljes gazdasági fellendülésének volt köszönhető, mégis meghatározó tényezőnek bizonyult a növekvő ellenállás a hatalmon lévők azon törekvéseivel szemben, hogy Koppenhágát tegyék meg a két ország gazdasági központjának. A norvég kereskedők nem tudtak versenyre kelni a dán főváros hatalmas kereskedőházaival. Az 1700-as évek vége felé az import jó része Koppenhágán keresztül zajlott. A délkelet norvégiai fűrészárú kiskereskedők egyesített kérvényt adtak be egy Norvég Nemzeti Bank létrehozására, és ezzel egyidejűleg támogatták magasrangú hivatalnokok kérvényét egy norvég egyetem megalakítására. A kérvényeket elutasították, mivel a kormány tartott minden lépéstől, mely elősegíthette Norvégia önállóságát, meggyengítve ezáltal az uniót. A norvég egyetem, valamint a nemzeti bank ötlete a fokozatosan növekvő nemzeti öntudat szimbolumává vált.  Napóleon 1813-ban megsemmisítő vereséget szenvedett a lipcsei csatában. Ellenségei közt volt Svédország királya is, aki korábban elveszítette az országa keleti határain fekvő Finnországot az orosz cárral szemben, és most Norvégiát szerette volna megszerezni a nyugati határai védelmére. Szövetségeisei megígérték, hogy hadizsákmányként megkaphatja Norvégiát. A szövetségesek Lipcsénél aratott győzelmét Koppenhágában diplomáciai erőfeszítések követték, Holsteinben pedig katonai támadást indítottak a kettős monarchia ellen. 1814 januárjában VI. Frigyes dán király megadta magát, megszakította kapcsolatait Napóleonnal, és Norvégiát átadta svéd riválisainak. Így ért véget a 434 éven át fennálló unió Norvégia és Dánia között. Norvégia számára igen jelentős politikai kitételeket tartalmazott az a megállapodás, melyet Dánia kötött ellenfeleivel. A dokumentum deklarálta, hogy a Svédországgal unióra lépő Norvégia újból a független államok között foglal helyet. XIII. Károly svéd király később kijelentette, hogy Norvégia független állam, melynek saját alkotmánya, nemzetgyűlése és kormánya, valamint saját adóztatási jogköre van. A norvégok nem lelkesedtek az új uniós kilátásokért. Akkoriban a dán király unokaöccse, Keresztély Frigyes herceg volt a helytartó Norvégiában, és nagybátyjával egyetértésben egy norvég zendülés előkészületeit szorgalmazta, hogy elejét vehessék a svéd hatalomátvételnek és talán annak reményében, hogy újból létrejöhet egy dán-norvég uniós együttműködés. A helytartó tevékenysége végül azt eredményezte, hogy összehívtak egy gyűlést azzal a céllal, hogy megfogalmazzák Norvégia alkotmányát. A gyűlésre Eidsvollban, Oslótól mintegy 70 kilométerre északra került sor, ahol 1814. május 17-én formailag elfogadták a norvég alkotmányt, és Keresztély Frigyes herceget királlyá választották. Május 17-e azóta is Norvégia nemzeti ünnepe. A napóleoni háború győztesei azonban nem fogadtak el semmilyen eltérést a megállapodásban foglaltaktól. A svédek megpróbáltak diplomáciai nyomást gyakorolni, de amikor ez eredménytelennek bizonyult, fegyveres támadást indítottak a norvégok ellen, és hamarosan győzedelmeskedtek. Az Oslótól délre fekvő Mossban augusztusban aláírták azt a megállapodást, melynek értelmében a svédek elfogadták az eidsvolli alkotmányt azokkal a módosításokkal, melyek a két királyság uniójából következtek. 1814. október 10-én Keresztély Frigyes lemondott a hatalomról, és elhagyta az országot. Norvégia újból egy unió részévé vált.

[LAP TETEJÉRE]

Norvégia a 19. században

Az fiatal államnak az 1814-et követő években újabb és újabb csatákat kellett vívnia a fennmaradásért. Norvégiát minden idők legnagyobb gazdasági válsága súlytotta. Közös piaca Dániával megszűnt, a brit piacok nem engedték be a norvég faárut, a bányák és fűrészmalmok pedig elvesztették külföldi ügyfeleiket. Dél-kelet Norvégiában a középosztályhoz tartozó tehetősebb polgárok nagy része csődbe jutott. Hosszú, nehéz válságos évek következtek. Az 1830-as éveket követően gazdasági fellendülés mutatkozott Norvégiában, és ez előhívta a kereskedelem és a vámszabályok liberalizálásának szükségességét. A kereskedelmi jogokat kiterjesztették, és a vámtarifák is a szabad kereskedelemnek kedveztek. Norvégia egyéb tekintetben is bekapcsolódott Európa általános fejlődésébe. Az első vasútvonalat 1854-ben fektették le Oslo és Eidsvoll között. Távíróoszlopokat emeltek és új gazdálkodási formákat vezettek be a mezőgazdaságban. A modern ipar alapjait Norvégiában az 1840-es években teremtették meg az első textilgyárak és ipari üzemek létesítésével. A norvég kereskedelmi flotta 1850 és 1880 között látványos fejlődésen ment keresztül. A gazdasági fejlődést egyre élesedő osztályellentét követte. A demokratikus reformkövetelések egyre nagyobb visszhangra találtak a társadalomban. A Stortingban fokozatosan éleződött az ellentét a magasabb beosztású hivatalnokok képviselői, valamint a paraszotok és a radikálisok küldöttei között. A parasztok már 1833-ban többségben voltak. 1859-ben sikertelennek bizonyultak az első pártalapítási kísérletek, tíz évvel később azonban létrejött az első liberális társulás. 1884-ben megalapították a radikális Liberális Pártot, Norvégia első politikai pártját, és néhány hónappal később politikai párja, a Konzervatív Párt is létrejött. A svéd monarchiával szemben táplált ellenérzések hamarosan megmutatkoztak az unión belül, nem utolsó sorban azért, mert a külpolitikát teljes egészében Stockholmból irányították. A Storting már 1827-ben indítványozta a királynál, hogy a norvég miniszterelnök részt vehessen a diplomáciai kérdéseket érintő tárgyalásokon. Más javaslatokkal, mint például a norvég kereskedelmi zászló használatának felvetésével Norvégia egyenlőségét kívánták hansúlyozni az unión belül. A monarchiával szemben vívott első jelentős harc azonban mégis a parlamentarizmus bevezetéséhez kapcsolódik, nevezetesen ahhoz az alkotmányos elvhez, mely szerint a kormánynak, amennyiben hatalmon kíván maradni, a nemzetgyűlés támogatását kell Ennek érdekében a Storting 1874-ben, 1879-ben és 1880-ban is az alkotmány módosítását indítványozta, azzal a szándékkal, hogy a korona miniszterei is részt vehessenek a Storting ülésein. A király minden alkalommal elutasította az indítványt. Ez felvetette azt a kérdést, hogy szükséges-e vajon az alkotmánymódosításhoz mind a király, mind a Storting jóváhagyása. A kormány és a Konzervatív Párt képviselői kijelentették, hogy mindkettő szükséges. A liberálisoknak azonban eltökélt szándéka volt, hogy egy felelősségrevonási eljárással dűlőre vigyék az ügyet. Az 1882-es választások után a liberálisok 82 képviselője, míg a konzervatívok 32 képviselője jutott be a Stortingba. Selmer miniszterelnök kormányától megvonták a bizalmat, majd 1884-ben részlegesen megfosztották hivatalától, elsősorban azért, mert azt tanácsolta a királynak, hogy ne fogadja el az alkotmánymódosító indítványt. Ideiglenes konzervatív kormányzás után a királynak nem maradt más választása, mint hogy felkérje Johan Sverdrup liberális vezetőt a miniszterelnöki posztra. Norvégiában végre győzedelmeskedett a parlamentarizmus. Az évszázad vége felé egyre élénkültek az uniós nézeteltérések. Ádáz vitákat eredményezett Svédország azon követelése, hogy az unió külügyminisztere svéd legyen, valamint a norvégok azon igénye, hogy saját kozulátusaik legyenek. Svéd csapatok akadályozták meg a norvégok vágyainak teljesítését. A norvégok a század utolsó éveit saját katonai hatalmuk kiépítésére fordították. Végül a konzulátus ügye robbantotta ki a végső konfliktust a két ország között. 1905. március 11-én azzal a céllal alakult meg Michelsen miniszterelnök kormánya, hogy a konzulátus ügyét, mint egyoldalú norvég akciót keresztülvigye. A kormány június 7-én átruházta hatalmát a Stortingra. Utóbbi azonban felkérte a kormányt, hogy átmenetileg folytassa munkáját az alkotmány és a hatályos törvények szerint, figyelembevéve “azokat a módosításokat, melyeket az a tény tesz szükségessé, hogy a király már nem tekinthető Norvégia királyának, és ezáltal véget ért Norvégia és Svédország uniója”. Svédország az unió felbontásának feltételeit tárgyalások útján kívánta megszabni, továbbá népszavazást indítványozott annak eldöntésére, hogy egyetért-e a nemzet egésze a változással. A népszavazásra 1905 augusztusában került sor. Összesen 368 392 norvég szavazott az unió felbontása mellett, és mindössze 184-en szavaztak ellene. Augusztusban és szeptemberben további sikeres tárgyalások következtek Karlstadban, melyek eredményeként a feleknek sikerült az unió békés felbomlásáról megállapodnia.

[LAP TETEJÉRE]

Norvégia a 20. században

Norvégia 1905. június 7-én békésen elvált Svédországtól. Miután az államformáról döntő népszavazáson a monarchia többséget kapott a köztársasággal szemben, a norvég kormány meghívta a trónra Carl dán herceget és a parlament egyhangúlag királlyá választotta őt. A VII. Hakon nevet vette fel, Norvégia középkori független királyai után. Az első világháborúban Norvégia semleges maradt, a norvég kereskedelmi flotta azonban súlyos veszteségeket szenvedett a tenger alatti hadviselés és a tengerbe telepített aknák következtében. Mintegy kétezer tengerész vesztette így életét. A háború mindazonáltal jelentős pénzügyi nyereséggel is járt, mely lehetővé tette a norvégok számára, hogy visszavásárolják az idegen tulajdonba jutott vállalatokat (Borregaard, a Spitzbergákon (Svalbard) található szénmedencék, hogy csak néhányat említsünk). 1920-ban a háborút követő rendezés után Norvégia megtartotta felségjogait Svalbardon. Az 1918-as választásokon a Liberális Párt elvesztette többségét a nemzetgyűlésben. Ezt követően 1945-ig egyetlen pártnak sem sikerült megszereznie a többséget a Stortingban. 1928-ban a Munkáspártnak sikerült megalakítania első kormányát. 19 nappal később azonban a nem-szocialista többség megdöntötte. Az 1920-as évek gazdasági válsága nem kerülte el Norvégiát sem, és a kormány monetáris politikája csak fokozta a gondokat. Hatalmas veszteségek sújtották a kereskedelmet és a hajózást, számos bank csődbe ment. Zuhanni kezdett a koronaárfolyama, és az idegen valuta hiánya is egyre jobban éreztette hatását. Csökkentek az állam bevételei, ami a helyi önkormányzatokat is nagy mértékben sújtotta. Csökkentek az 1920-as pénzváltást követően jelentősen megnövekedett bérek, ami heves tiltakozást váltott ki a kor forradalmi eszméinek hatása alatt álló munkásság körében. A második világháborút megelőzően jelentősen megnövekedett a munkanélküliség. 1932-ben mégis egy új gazdasági fellendülés vette kezdetét, mely látványosan javította Norvégia fizetési mérlegét. 1935 és 1939 között több mint 1 400 millió koronával nőtt a nemzeti jövedelem, ami a korabeli Norvégia számára igen jelentős összeg volt. 1920-ban Norvégia tagja lett a Nemzetek Szövetségének, és így szakított izolacionista politikájával. A Nemzetek Szövetségében folytatódott az északi együttműködés, mely a háború idejére nyúlik vissza. Az északi országok jelentős erőfeszítéseket tettek a békefenntartó intézkedésekért anélkül, hogy katonai szankciók mellett foglaltak volna állást. Carl Joachim Hambro, a norvég Storting elnöke a Szövetség elnöke is volt, amikor a második világháború kitört. Az 1930-as évek végén a küszöbön álló háborús fenyegetettség a politikai viták előterébe helyezte a védelmi kérdéseket. A szocialisták korábban hevesen ellenezték a katonai célokra fordítandó kiadásokat, és ebben részben élvezték a Liberális Párt támogatását. A szocialisták védelmi kérdésekben mutatkozó kételyeit igazolni látszott, hogy a Védelmi Minisztériumot az 1930-as évek elején a majdani nemzeti szocialista Vidkun Quisling, az Agrárpárt kabinetminisztere vezette. 1936-ban a Agrárpárt parlamenti támogatásával újra a Munkáspárt alakított kormányt. Johan Nygårdsvold lett a miniszterelnök, és bár növekedtek a védelmi kiadások, késő volt már ahhoz, hogy tényleges hatással legyenek norvégia katonai erejére. 1939-ben a második világháború kitörésekor Norvégia újból semlegességet hírdetett. Norvégia semlegességi nyilatkozata igen csekély jelentőséggel bírt. 1940. április 9-én a német hadsereg megtámadta Norvégiát. Két hónapon át tartó ádáz küzdelem után, valamint Anglia és Franciaország katonai segítsége ellenére sem maradt más hátra, mint hogy Norvégia megadja magát. A királyi család, a kormány, a Védelmi Minisztárium, továbbá az államigazgatás néhány vezetője a visszavont szövetséges csapatokkal együtt Nagy-Britanniába távozott. A háború idején a norvég kormány emigrációban folytatta munkáját. A kereskedelmi flotta volt a legjelentősebb eszköz, amelyet Norvégiának fel kellett ajánlania a szövetségeseknek. A flotta több mint 1 000 hajóból állt, és összesen mintegy 4 millió hosszú tonnát tett ki. Nagy-Britanniában újból megszervezték Norvégia katonai egységeit minden fegyvernemben. Ezek részt vettek az Atlanti-óceánon vívott csatákban, Európa 1944-es megszállását követő harcokban, valamint a légi csatákban Nagy-Britanniában és a kontinensen. A háború vége felé a svédek hozzájárultak ahhoz, hogy a norvégok katonai egységeket állítsanak fel Svédországban, melyek közül némelyek részt vettek a németekkel szemben vívott harcokban. Mindez azt követően történt, hogy a szovjet csapatok megtámadtak és felszabadítottak Norvégia legészakibb vidékén, Északkelet-Finnmarkon egy kisebb területet. A megszállás idején az ellenállási mozgalmak évről-évre erősödtek. Titkos katonai erőket is sikerült összevonni, és a németek fenyegető potenciálként tekintettek ezekre. Norvégia egészen Németország 1945-ben bekövetkezett kapitulálásáig megszállás alatt állt. Mikor a németek megadták magukat, nem kevesebb, mint 400 000 német katona volt a mindössze 4 millió lakosú Norvégiában. A német megszállás a norvég gazdaság kizsákmányolását eredményezte, a náci terror pedig kivégzésekkel és népírtással járt, bár ez valamivel kisebb léptékű volt mint sok más megszállt országban. A norvég ellenállási mozgalom csapatai már 1945. május 8-án elkezdték a náci csapatoktól átvenni a hadállásokat. Fokozatosan csatlakoztak a Nagy-Britanniából és Svédországból érkező szövetséges és norvég csapatok is. A szövetséges csapatok bevonulása zökkenőmentes volt. Az emigráns kormány hazatért Nagy-Britanniából, és június 7-én az angol flotta egyik hajóján maga Haakon király is megérkezett az oslói kikötőbe.

Az 1945-ös választásokon a Munkáspárt megszerezte a szavazatok többségét, és kormányt alapított Einar Gerhardsen miniszterelnök vezetésével. A kormány öt év alatt szándékozta újjáépíteni az országot, az iparosodás ütemét pedig a nehézipar fejlesztésével kívánta fokozni. A fejlődés a politikusok terveinél is nagyobb iramot diktált. 1946-ban az ipari termelés és a GDP is meghaladta az 1938-as adatokat. 1948-49-ben az ország reáltőkéje jóval magasabb volt a háború előtti szintnél. Egyenletes növekedés és haladás jellemezte a következő éveket. Közvetlenül a háborút követő években Norvégia igen visszafogott külpolitikát folytatott. Az ország távol akart maradni a nagyhatalmak potenciális konfliktusaitól, és semmilyen tömörüléshez nem kívánt csatlakozni. Azt remélte, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetsége, élén első főtitkárával, a norvég Trygve Lie-vel, elégséges garancia a biztonságra. A kelet-nyugati feszültség folyamatosan erősödött, és így a norvég külpolitikai is új irányt vett. Norvégia részt vett a Marshall együttműködésben, és 1948-1951 között mintegy 25 milliárd korona segélyben részesült. Heves indulatokat váltott ki Norvégiában az 1948-as kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában, valamint a Szovjetunió Finnországnak tett javaslata, hogy hozzanak létre egy védelmi szövetség a két állam között létrejött megállapodás keretei között. Rövid átmeneti időszak következett, amikor hiábavalóan próbálkoztak egy északi védelmi szövetség kiépítésével, majd 1949-ben Norvégia Dániával együtt csatlakozott a NATO-hoz. Azóta számos közvéleménykutatás eredménye igazolta, hogy a norvégok túlnyomórészt támogatják a NATO-tagságot. A háború utáni években egyenletes gazdasági fejlődés jellemezte Norvégiát. Jelentős forrásokat mozgósítottak a jóléti állam felépítésére, ami egy általánosan igazságos társadalom megvalósítását szolgálta. Az 1960-as évek az olajkor beköszöntét jelezték. Az Északi-tengerben végzett próbafúrások gazdag olajlelőhelyeket tártak fel, ami jelentős olaj- és gázkitermeléshez vezetett. Norvégiában két népszavazást is tartottak a csatlakozásról az Európai Unióhoz, mindkétszer a csatlakozás ellenzői győztek kis többséggel: 1972-ben és 1994-ben.

 

[LAP TETEJÉRE]

Régiók

 

 

[LAP TETEJÉRE]

Városok, látnivalók

 

 

 

 

[LAP TETEJÉRE]

Hasznos

[LAP TETEJÉRE]

Külképviseletek

[LAP TETEJÉRE]

Magyarország Xországi nagykövetsége

 

[LAP TETEJÉRE]

Xország magyarországi nagykövetsége

 

[LAP TETEJÉRE]

Beutazás

[LAP TETEJÉRE]

Vízum

 

[LAP TETEJÉRE]

Vámszabályok

 

[LAP TETEJÉRE]

Közlekedés

[LAP TETEJÉRE]

Autóval

 

[LAP TETEJÉRE]

Taxi

 

[LAP TETEJÉRE]

Busszal

 

[LAP TETEJÉRE]

Vonattal

 

[LAP TETEJÉRE]

Repülővel

 

[LAP TETEJÉRE]

Hajóval

 

[LAP TETEJÉRE]

Bank - Posta - Telefon

[LAP TETEJÉRE]

Bank

 

[LAP TETEJÉRE]

Posta

 

[LAP TETEJÉRE]

Telefon

Ország hívószám: +00

 

[LAP TETEJÉRE]

Hasznos telefonszámok

 

[LAP TETEJÉRE]

Vásárlás

 

[LAP TETEJÉRE]

Nyitvatartás

 

[LAP TETEJÉRE]

Mi mennyi?

 

[LAP TETEJÉRE]

Vásárlási tanácsok

 

[LAP TETEJÉRE]

Üzletek

 

[LAP TETEJÉRE]

Biztonság

 

[LAP TETEJÉRE]

Egészség

 

[LAP TETEJÉRE]

Jellnző betegségek:

-

[LAP TETEJÉRE]

Javasolt oltás:

-

[LAP TETEJÉRE]

Javasolt oltás bizonyos területeken vagy fokozottabban veszélyeztetett utazóknak:

-

[LAP TETEJÉRE]

Kötelező oltás, ha fertőzött országból érkezik/országon át utazik:

-

[LAP TETEJÉRE]

Javasolt emlékeztető oltás:

-

[LAP TETEJÉRE]

Fontos!

 

[LAP TETEJÉRE]

Hazatérés után

 

[LAP TETEJÉRE]

Kisszótár

[LAP TETEJÉRE]

Általános kifejezések

[LAP TETEJÉRE]

Számok

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

[LAP TETEJÉRE]

Vásárlás, élelmiszer

[LAP TETEJÉRE]

Szállás

 

 

 

 

Szórakozás

 

 

 

 

 

 

 

 

[LAP TETEJÉRE]